Ignác, aki Berárd

I!

Latinul ez annyi: menj!

Nagyapám másik paptestvérének, Ignácnak az élete jó példa erre.

 

A legidősebb fiú

I, mint Ignácz (akkor még így írták) 1880-ban született Bében, Máhig János és Krázi Katalin első fiúgyermekeként – aztán még 9 fiútestvér követte őt, közöttük a nagyapám.

Ez a családi kép Pápán készült, Ignác már ott ül az idősebbeket megillető széken, dédnagyapám mellett. Úgy látszik nagyapámnak is bérelt helye lehetett ez a székes megoldás a fotográfusoknál. Mögötte jobbról ott áll József, még ifjabban, itt talán még „Prepa” ami végzős korú képzős hallgatót, jövendőbeli tanítót jelentett. Az „amerikások” itthonról vélhetőleg olyan korán elpályáztak, hogy nem volt mód a nagy, közös Máhig képre. Ervinnek – még némi hajjal – az álló sor jutott.

Pápán, a bencés gimnáziumban kezdte a középiskolát. Az intézmény korabeli értesítőinek böngészése – azon túl, hogy kiderül belőle: Ignác elég jó tanuló volt – láttatja az intézmény nyitottságát. Talán a sokszínűség lehet a egyik legjellemzőbb a bencés szerzetesek vezette tanintézményre. Nyilvánvaló, hogy nem csak keresztlevél szerint lehetett valaki ott diák. Osztály- és iskolatársai közül jónéhány név „benne van a nagyivánba”, ahogy az „előkelő” származásúakat emlegették akkortájt. (Nagy Iván volt a szerzője a nemesi származásúnak mondott magyar családokat összegző könyvnek.) Van közöttük gróf – Esterházy Pál -, egy Hunkár- a megye középbirtokosi familiájából. ( Amúgy nemigen lehetett eminensnek nevezni ezt az utódot…)

Hunkár család.

„Somogy, Veszprém nemes családja. Mint Veszprém vármegye egyik országgyűlési követe, kitűnt a családból Hunkár Antal, egykor katona, később táblabíró, és az 1839-ki és 1847-ki országgyűlésen Veszprém vármegye követe; 1848-ban Veszprém vármegye főispánja.
Hunkár Sándor 1845-ben Veszprém vármegye alszolgabírája . Hunkár Benjamin 1836-ban Győr vármegye adószedője.” (Nagy Iván)

Eleven ifjú

Ez itt a gimnázium egyik éves ismertetője. A „sportoldal” szerint Máhig Ignác a lóugrásban jeleskedett, vagyis nem volt tornából felmentve, hiszen a további évek írásos értékelései szerint „kitűnt” a futóversenyeken és még magasugrásban is. Napjainkban továbblépésnek és karriernek talán a sportiskolát ajánlották volna neki.

 

Komolyra fordul

Az igazságot nem tudni, de feltételezhető, hogy a családi légkör, édesapjának vallásossága is alakíthatták döntését: pap lesz, méghozzá szerzetes. Ráadásul abban a rendben, ahol az emberekkel való szoros kapcsolat sokszáz éve fontos része életüknek, merthogy koldulórend. A magyar nem véletlenül hívja őket barátoknak: Szent Ferenc rendjéről van szó. Azon belül is a rendalapítót szorosan mintázó minoritákhoz, vagyis a kisebb testvérekhez– ahogy már Szent Ferenc is hívta legelső követőit.  De még ez előtt: jellemzően már a veszprémi Katolikus gimnázium hetedikes tanulójaként aláírója egy vallási mozgalomnak.

1900. május 27–én vasárnap a dualizmus időszakának egyik legnagyobb botránya tört ki, amikor a budapesti magyar királyi Tudományegyetem új, központi épületében ismeretlen tettesek letördelték a lépcsőfordulókban elhelyezett, gipszből készült magyar címerekről a kereszteket.
(Ligeti Dávid: 1900-1901 évi keresztmozgalom története)

Erre fel alakultak aztán tiltakozó csoportok, benne keresztény ifjak és ifjú hölgyek részvételével. Ignác is aláírt, mint ifjú aktivista. Úgy gondolom, kereszt-tördelésileg ide illik az örökbecsű latin szállóige: nil novi sub sole, nincs új a nap alatt, immár 120 éve. Mostanában a Margit hídi korona-díszek keresztjeit rongálják. /Rendőrségi felvétel/

 

Élethivatása lesz

Újabb fontos dátum: belépett  minorita rendbe – szakszóval beöltözött – Marosvásárhelyen 1901 szeptember 5-én. A próbaév után letette az egyszerű fogadalmakat és vette fel szerzetesi nevét, a Berárdot.

A vértanúság jelképe a pálmaág

Megint csak feltételezésként jöhet szóba, hogy Ignácnál az egyik első ferences szent, Berárd nevének kiválasztásában szerepelhetett-e annak életáldozata – mohamedánok térítésével próbálkozott – mert több esemény, úgymint üldöztetés, bebörtönzés a későbbiekben megvolt Ignác/Berárd életében is. A vértanúhalál azért szerencsére nem, de ezekről majd később. Ezután Rómába küldték, ott végezte el a szemináriumot és ott is szentelték pappá 1906-ban.

Próbakörök

Ha pontosak a feljegyzések, akkor 1910-ben segédlelkészként már Kézdivásárhelyről Aradra helyezik. Megelőzte ezt még néhány állomáshely, Egyfajta szellemi vetésforgóként váltanak feladatot és állomáshelyet a barátok. Egy segédlelkésznek is egyszerű volt Kézdivásárhelyről Aradra költözni. Magánvagyon a közösségben nem nagyon lévén, hiszen a kordán, a kötélszerű szerzetesi övön az egyik csomó a szegénységet jelképezte, és volt még kettő ilyen emlékeztetőnek: lelki tisztaságra és az engedelmességre.

1910. Budapesti Hírlap

Bizonytalan forrásom van arról, hogy ezután Lugosra került, majd Pancsovára, utána Kézdivásárhelyre, ezt követően Aradra, végül ismét Pancsovára.(Úgy tűnik, a minoritáknak Erdély, Újvidék erős bázisuk volt akkor.) Gyakorlatilag ez az első előkerült fénykép róla: itt harminc éves.

A kép hátán: Kedves emlékül! Lugos, 1910 április 12 P. Máhig I. Berárd

Itt pedig egy apróbetűs hír, csak így egyszerűen:

Máhig Ignác Berárd tehát apostoli magyar gyóntató lett. A lugosi segédlelkész az Örök Városba került, pontosabban visszakerült Rómába, ahol novícius volt, vagyis szemináriumba járt, ahol pappá szentelték. Mit is jelentett ez a változás? Az Apostoli Szentszéktől kinevezett papok azok, akik Róma négy patriarkális bazilikájában és nagy itáliai kegyhelyeken különleges feloldozási hatalommal gyóntatnak. A pápai gyóntatókat kinevezés előtt rendjük generálisa mutatja be a bíboros főpenitenciáriusnak, vagyis a lelkiismeret ügyeinek legfőbb bírósága vezetőjének, aki a jelöltet saját bizottságával levizsgáztatja. Kinevezésük és elmozdításuk a pápa jogkörébe tartozik. Mindemellett a Rómába látogató magyar katolikusok mindennapi dolgaiban is segítségükre van. (Mondhatni talán egyben kihelyezett, több nyelvet bíró plébánosuk is ott.)

A világ minden pontjáról érkezett apostoli gyóntatók szálláshelye Rómában

Munkájuk nem akkortájt kezdődött. Az első ismert magyar gyóntató bizonyos Magyar Miklós volt 1299-ben. Követte őt Magyarországi Balázs és évszázadokon át sorban a többi. Máhig Berárd elődje Czaich Gilbert volt, utódja Pazsitny Bonaventura, mindketten rendtársai. (A fenti információk  egy része a stuttgarti Barátságklub internetes oldaláról, Levi nevű szerző munkájából származik.)

TÁVOL RÓMÁTÓL

Berárd gyenge egészsége miatt volt viszonylag rövid ideig megbízva a feladattal- ez a hivatalos álláspont. A családi emlékezet nem őrizte meg ennek mibenlétét, mindenki megtartotta magának, ha volt is erről valamilyen elképzelése. A lényeg, hogy majd fél évszázadig még közöttük volt, tette a dolgát számtalan, embert és papot próbáló poszton.

Egyszerű ésszel sokaknak érthetetlen lehet, miért vállalta valaki az olyan feladatokat, amelyek a „hivatali” észjárás szerint a már egyszer elért ranglétra-csúcshoz képest „lejjebb” vannak, egyszerűbben fogalmazva: túlképzett hozzá. Nemigen találtam más indokot, mint azt: egy pap/szerzetesről van szó, aki engedelmességet fogadott feljebbvalóinak- és úgy hiszem, ennyiben ki is merül a magyarázat.

Mindenesetre a jó vidéki levegő volt újból osztályrésze: megint Lugosra irányították. Ahogy viszont már megszokhatta, nem sokáig hagyták ezen a helyen sem: 1913-ban ő vezeti a „köznépet” a harmadik nemzeti zarándoklaton Lourdes-ba. A másik vezető Guba Pál piarista tanár, Gyöngyös városának tisztelt személyisége. (Talán ez a közös feladat adta ismeretség a kulcs, miért is került korán elárvult Máhig nőrokonom az addig ismeretlen városba.)

CÉLTÁBLA ITTHON

Meg is kapják aztán a magukét- persze leginkább Berárd, hiszen a „köznép” vallásossága az, amit vélhetőleg leginkább irigyelnek az egyházaktól. A Népszava egy akkori zsurnalisztája köszörüli tollát rajta, illetve a kegyhelyen, meg úgy egyáltalában azon, hogy a zarándoklat résztvevői közül természetszerűleg engedményeket kapnak azok, akik szerveznek utastársat, ráadásul mind buzgón vallásosak. Skandalum. (Később, 1945 után már afféle vidám diáktréfának tűnik majd mindez, amivel és ahogyan igyekeztek leválasztani az embereket az istenhitről, a különféle, összetartozást, közösséget adó vallási, egyházi szervezetekről, közösségekről. A szerk. megj.)

 

Kézdivásárhelyre helyezik. „Máhig Berárd, plébánoshelynök, a róm. kath. egyháztanács elnöke, a kézdivásárhelyi oltáregyesület  és a rózsafűzér-társulat igazgatója, az állami elemiiskolák gondnokságának tagja” így az akkori, hivatalos „munkaköri leírás”. Egy szóval: beilleszkedett. Aztán mindezt elsöpörte a háború, ami 1916 augusztusának végén dúlta fel az addig békés kisvárost.

Némi történelmi adalék a körülményekhez.

„A Román Királyság 1914-ben még a központi hatalmak oldalán állt. Ám közvéleménye és hadvezetése is erősen pályázott az Osztrák–Magyar Monarchia által birtokolt Erdélyre. 1916-ban a nyugati fronton már kialakult az állóháború, amely az antant szinte teljes nyugati haderejét lekötötte, így a szövetség tárgyalásokat kezdeményezett a Román Királysággal. Az antant képviselői biztosították őket arról, hogy győzelmük esetén Erdélyt haladéktalanul a román területekhez kapcsolják.

Románia támadása a lehető legrosszabbkor történt meg a központi hatalmak szempontjából. A keleti fronton épp egy orosz támadás, a Bruszilov-offenzíva volt kibontakozóban, nyugaton az olaszok lendültek támadásba, míg Németországot lefoglalta a somme-i csata, ezért nem tudott csapatokat küldeni a Monarchia megsegítésére. 1916. augusztus 27-e éjjelén az 1. a 2. és az Észak névre hallgató román hadsereg átlépte a határt.” (Wikipédia)

SZEMTANÚ

Itt át kell adnom a szót Kamenyitzky Etelkának, a dráma szemtanújának, elszenvedőjének és krónikásának, hiszen Kézdivásárhely közelében lakott családjával együtt. Őt nyugodtan sorolhatjuk a korszak haditudósítói közé: valósághű „riportjai” végül könyv formában is megjelentek. Írói álneve Ádám Éva volt. Az 1916-os román betörés háromszéki és erdővidéki pusztításait a Hadak útján (Az Olt partjától a Piavéig) című kötetében írta meg (Budapest,1936). Az interneten elérhető, szívszorító a könyv, ebből idézve érzékelhető az a helyzet, amivel Máhig Ignác Berárd is szembesült– mint Kézdivásárhely templomának akkori plébánosa. Ugyan időben értesült a hadseregek támadásáról, de nem menekült el.

Részlet a könyvből. „Október 7-én a városban tartózkodó polgárok színe-javát felrendelték a városházára. A megjelenteket azonnal letartóztatták, fogságba vetették és nem is engedték szabadon. Vasárnap és hétfőn pedig a katonák kezdették összefogdosni a megrémült magyarokat. Ezeket a csendőrlaktanya pincéjébe zárták. A foglyokat nem élelmezték. Hazulról kellett ételt-italt bevinni. Hétfőn és kedden az ételhordozókat is lefogták, elzárták és kedden az összes foglyokat elszállították Oláhország felé, Sósmező irányába.

Részletek az elhurcolt emberek hivatalos névsorából: …. Elek József, István, Áron, Kovács Pál és Lajos, Kovácsy Bálint és Izsák, Kozma Mihály, Kreise Lajos, Kapusi István – kettő – Magori Géza, Maringer Márton, Málnássy József, Magyary Pál, Máhig Berard, Martonyi Lukács, Molnár Dávid, Károly és Sándor, Nagy András, György…, Rácz Dénes, Somody Samu, Szimon Gyula, Szabó Lajos, Szentiványi Árpád, Szotyory József és Sándor, Szőcs Bálint – kettő – és Mózes, Tamás Gábor, Tibédi János, Tibiás Mátyás, Török Sámuel, Turcson György, Vajda Albert és Ignác, Zajzon Lázár, Zimcsák Ferenc, Kajtár Mihályné kocsisa, Jancsó Mózesné kocsisa, Gere Lászlóné, Kajtár Mihályné és Szabó Teréz.”

 

OLTÁR ELŐL

Innentől – majd másfél évig – egy jókora kérdőjel számomra Máhig Ignác Berárd élete. Pontosabban– még felderítetlen. A visszaemlékezések szerint ugyanis írt a moldovai „élményeiről”: ez a dokumentum valahol bujkál Kézdivásárhely és Magyarország között. T. László erdélyi kolléga néhány évvel ezelőtt az egyik helyi újságban kezdte megírni az évfordulóra  az általa gyűjtött emlékeket. E sorozat végének lezárása volt a Máhig Berárd féle napló létének bejelentése azzal, hogy a következő számban közreadja, vagy idéz előle. Nem lett következő szám.

Egy másik korabeli fogolynapló viszont előkerült. Feldolgozta Bottlikné Kárász Aranka „Megbűnhődte már e nép…” Emlékezések a XX. századról című könyvében. Köszönet érte.

Idézet: „A legrosszabbra kezdtünk elkészülni. Már a városházán hallottuk, hogy a honmaradt városi polgárok nagyrészét vasárnap beterelték a csendőrlaktanyára, s az ügyészség fogházába. Azok közül a falusi fuvarosok közül is, akiket elől, hátul találtak letartóztatták. Mahig plébános urat is hétfőn délután, a vecsernye végzése folyamán az oltár elől szállították el; s bár kocsin, de beszállították hozzánk.”

Dr. Balog Vendel ügyvéd, a napló írója 1917-ben halt meg a Răducăneni-i fogolytáborban. És még sokan mások…

RÖVID A BÉKE

Egy új, fontos évszám: 1917. december 29.

A Székely Nép című lapból idézet.

Mi jött ezután? A háborúvesztés. A kisebbségi lét, elhelyezés és visszahelyezés, a helyi sajtóban a hírek: gyász és köszönetnyilvánítás, orgonaszentelés, társadalmi szerepvállalás. Mindeközben a szorongás: meddig lesz béke?  A visszatérőkben és köztük a végig otthonmaradottakban – súlyos sebként maradt meg a háború.

Kézdivásárhelyütt a hívek, főképp a tanuló ifjúság számára imakönyvet szerkesztett. Innen Nagyenyedre ment házfőnöknek, onnan pedig Aradra lelkigazgatónak, 1925-ben. Mikor a pancsovai magyar és németajkú hívek nyelvüket értő papot kértek, a tartományfőnökség Máhigot küldötte oda, de nem lévén jugoszláv állampolgár, a rendőrség csakhamar kiutasította, és ő kénytelen volt visszatérni Aradra”. Így a hivatalos összefoglaló. Az ”Ellenzék” című újság ezt a következőképp tálalta:

Ebben csak az különleges, hogy németül (az irodalmi németet) anyanyelvként beszélte, hasonlóan másikhoz, a magyarhoz. A cikkből persze az nem derült ki, hogy végül is melyik népcsoportnak nem tetszhetett új papjuk nyelvismerete – már a másik kettő mellett, az otthonról hozott tájnyelvi német változatot nem is számítva. Az idézett újság mentalitásáról azért elárult valamit a fenti sorokkal egy oldalon megjelent tüzes hangvételű megemlékezés az aradi vértanúkról. Ennek végkicsengése az, hogy az aradi emlékmű angyal alakjának nem glóriát, de frígiai sapkát kellett volna faragni. (Utalás a francia forradalomra, amelyben az ilyenkor szokásos vérontás hagyományait követve gyilkoltak sokakat, köztük előszeretettel papokat is. (A szerk. megj.)

1935-ben a maros­vásárhelyi papnevelőhöz a növendékek mesterévé nevezték ki. Küldött erről képet is a rokonoknak.

Az 1937-i rendtartományi nagygyűlésen megválasztották a rendtarto­mány tanácsának örökös tagjává.

 

KÉPES LEVELEZŐ

A két testvér, Ervin és Ignác sok mindenben különböztek. A legfőbb ezek közül talán az, hogy míg Ervin egy helyen, faluban épített közösségeket a hívekből, az ott lakó szinte összes emberrel összekapcsolódva. Ignác a szolgálatnak engedelmeskedve próbált sokszor, sok helyen megfelelni, de őt bárhová is küldték, hasonlóan mindig szervezte a híveket. Róla még egy apróság: szokása volt szentképeken rövid üzeneteket küldeni a szorosan vett családtagjainak – nekünk – de legfőbb bizalmasának mégiscsak egy oldalági rokon bizonyult- Irma néni. Ő anyai nagymamám nővére volt, csavaros eszű, uralkodásra és irányításra termett (ismereteim szerint használta is ezt a képességét bőven). Irma néninek per Ignác bácsi írta alá, nekünk legtöbbször szigorúan a teljes és az éppen aktuális beosztását is mindig odabiggyesztette. Sőt (remélem, ezért nem kapok majd) kis nyomdai pecsétnyomós aláírást is tudott prezentálni, ha a helyzet úgy kívánta. Ervin csak a keresztnevét kanyarította gépelt családi levelei végére, pedig neki is bőven voltak mindenféle titulusai, meg kitüntetései.

Egy ilyen Ignác-féle levélke-szentképen volt egy érdekes üzenet 1938-ból, megint Irma néninek címezve. Aki egyébként keresztlevele szerint egyszerű Máriának született, de úgy tűnik, neki ez túl pórias volt és Irmának hívatta magát, jól meghökkentve az őt túlélőket, akiknek megmutattam erről a dokumentumot. A megírás helyének megnevezése érdekes, mert Ignác/Berárd abban az időben még bőven Erdélyben szolgált – és Róma volt a keltezés.  Valószínűleg nem turistaként járt abban az időben és éppen ott. A rövid hátoldali üzenet szerint a Pápa sikeresen elsimította az (akkor is) Európában egyre közelebbinek tűnő, az egész világra kiterjedő háború kitörését. Azóta tudjuk, sajnos ez nem sikerült. Egyébként a levél dátumával egy időben a másodiknak nevezett japán-kínai háború kezdődött, de alig egy év múlva már lángolt Európa is. A Vatikánnak volt sok-sok évszázados tapasztalata a háborúk eszkalálódásának folyamatáról.

Egy másik képes üzenet:

Az üzenetről: édesanyám unokatestvérének a férjét hívták így. A dátum az eligazító: Karcsi (nekem bácsi) abban az időben tagja volt a Rongyos Gárdának, vagyis annak a nem igazán katonás alakulatnak, amelyik az akkori politikailag is zavaros időkben segíteni próbálta a Trianonnal Csehországhoz csatolt  korábbi területek visszaszerzését.

 „A túlerőben lévő ellenfél körülbelül 345 magyar foglyot ejtett, akiket az illavai várbörtönbe szállítottak, ahol megkínozták őket, végül december 31-én Gányon átadták őket a magyar hatóságoknak.(Wikipédia)

A fenti lelki támogatás erős szükségszerűségét leginkább az adta, hogy a megszólított akkor még Illaván ismerkedett a várbörtönhöz illő „szolgáltatásokkal”. Nem dicsekedett el ott szerzett élményeivel. Talán csak nekem, a fiúgyereknek jegyezte meg azt egyszer kesernyésen: olyan puskával fogták el, aminek hibás volt a závárzata, vagyis eleve működésképtelen fegyverrel küldték harcba.

 

A HAGYOMÁNYTEREMTŐ

A szervezés lehetett Berárd egyik fő erőssége, a közösségek összekovácsolása. Gyakorlatilag folyamatosan gyakorolta ezt: egyre ment, hogy vallásos férfiakról, nőkről vagy gyerekekről volt éppen szó. Hozzá kapcsolódik Erdélyben ilyen volt például a Skapuláré mozgalom, amiben főként nők vettek részt. Ő és paptársai olyan lelki közösségeket tudtak szervezni, ami túlélte az elnyomás, üldözés Romániában is igen változatos eszközeit, de még az idő múlását is. Az önkéntes egyesület már több mint nyolcvan év után is fennmaradt.

Több mint húsz helységből közel ötszáz hívő vett részt az imatalálkozón.(Fotó: romkat.ro)

 

ELŰZVE ÉS BEFOGADVA

1943-ban, midőn a papnövendékeket átvitték Egerbe, Máhig Marosvásárhelyütt maradt, mint az apácák gyóntatója. Később Nyírbátorba, majd Magyarürögre ment, mint az ottani plébániák hitbuzgalmi egyesületeinek vezetője.  (Hivatalos életútjából idézet.)

A rendtartomány „államilag történt feloszlatása” után testvére plébániájára vonult nyugalomba. Ő maga már nemigen mozdult ki Rémről, inkább mi látogattuk meg őket. Itt édesanyám testvérével, szeretett Mária nagynénémmel, – Ignác inkább volt mosolygósabb, mint Ervin. (Egy következő alkalommal majd az ő életét is megpróbálom felvázolni.)

Itt pedig mintegy két évvel halála előtt valami ünnepi alkalomból együtt látható a rémi káplánnal és a plébániát működtető hölgykoszorúval, közülük egy – mondhatni akkoriban szintén hagyományosan – elüldözött apáca.

Kisgyerekként két, 66 év után is megmaradó élményem volt munkájukról. Az egyik a vendégváró, számomra szagos galambleves: ha tehettem volna, világgá szaladok inkább, minthogy megegyem. Nem emlékszem, hogyan éltem túl. A másik emlék– majdnem azt írtam „mennyei” volt: ott az „alma pongyolában” nevet viselte. Ez egy vékony, korongforma almaszelet jóféle palacsintatésztában megsütve. Üldöztem ezt az ízt azóta is- reménytelenül.

Keresgéltem még az őt mutató sok fotó között, melyik is lenne a rá legemlékeztetőbb: nekem ez ő, a mindig felfelé nyújtva mutató karral.

A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam.(Pál apostol levele Timóteushoz.)