Az én Máhigjaim

Ahol elkezdődött

Egy dunántúli falu a Bakony és Pápa közé behúzódva: Béb. Most úgy mondjuk: nemzetiségi falu, vagyis lakóinak javarésze korábban német volt. Nemcsak illemből kerülöm a sváb elnevezést, mert mint azt a helység tudós emberei kiderítették, ide már egy közbenső stáció után érkeztek, ugyanis korábban megálltak a Cseh-Morva vidéken is. A vészterhes időkben azért kiderült, hogy inkább mondjuk morva, mint volksdeutsch a falu népe. Bébre Mária Terézia innen telepítette át őket, az akkori robotos könyvekben bukkan fel először ez a furcsa, nem német, nem magyar, ki tudja honnan származó családnév, a Máhig. Anyám neve Máhig Anna.(1915-1996)

Akikről szó lesz

Sok évvel ezelőtt a kérdés avatott szakértője, Máhig László találkozót szervezett az eredet-faluba mindazoknak, akik viselik, vagy őseik viselték ezt a nevet. Jó sokan voltunk, százvalahányan. Sokfelől, sok Máhig jött: nemcsak a magyarítottak – vagyis akik Máhigból például Magyarok lettek – de azon belül is sokfelé ágazott a família fája.

A fenti kedves rokon alapos munkája kiderítette, hogy a betelepülő- vagy betelepített – az elsőként írásban feltalált Máhig Simon (1733-1787) utódai egy idő után elkezdtek ragadványneveket használni megkülönböztetésül, annyian lettek, de már senki sem emlékezett ezek eredetéről.  A kutató azonban kiderítette, hogy ezt a feleségük után adták- kapták: például ők így lettek Hans-Máhig, mi pedig Kustritz-, vagy Kustoritz-Máhig.  Mutatóba egy példa, miért is nem könnyű a családkutató dolga… Máhig László közlése, 1960 táján vetette papírra .

„Az én időmben nem volt Bébnek a közeli Ugoddal semmi kapcsolata. Éppen ezért is ért aztán nagy meglepetés, amikor végül átnéztem az ugodi anyakönyveket. Itt keresztelkedtek, házasodtak a bébiek, legalábbis egy részük itt volt bejegyezve a könyvekbe.  De a könyvek! Sajnos az ugodi plébános úr nem állt feladata magaslatán, még a legnagyobb jóindulattal sem lehet dicsérni az anyakönyvek jó vezetéséért. Az anyakönyvek vezetéséről beszélve még az „elégséges” jelző is erős túlzásnak bizonyulhat az olvasónak.” (Megjegyzés: kutatónk tanult mestersége szerint mérnök volt, méghozzá szigorúan műszaki területen, ezért is különösen fájlalhatta a slendriánságot.) ”Van olyan keresztelő, amit kétszer jegyzett be- gondolom a keresztelő előtt meg után is beírta. Néha ódákat zengett egy-egy újszülöttről – pl. nyolc sort írt róla – egy másikat meg csak megemlített: „Roskopf Márinak fia született a mai napon”. Se dátum, se papa, a keresztszülőkről nem is beszélve. A halottakról meg nem is szeretett írni. A középkorúakat még csak-csak megemlítette, na meg a fiatal fehérnépet, de sem az öregekről, sem a gyerekekről nem írt egy sort sem. Illetve az év végén megemlítette, hogy „meghalt még 15 gyermek, 8 lány meg 7 fiú”. Név, dátum semmi ! Mindezeken túl pocsék a kézírása: az ember inkább kitalálja, mint elolvassa az írását. Na szóval mindezek ellenére nagyon hálásnak kell lennünk neki, mert ő volt az, aki először említette a Máhig nevet a mátrikulában, méghozzá azonnal kétszer is beírta a születési anyakönyvbe a biztonság kedvéért.”

(Megjegyzendő: a legalább megközelítően pontos névleírás sem volt erénye…)

A Kustricok

Tudnivaló, hogy nem ismertem személyesen sem a déd- sem a nagyapámat, mások rövidke elbeszéléseiből alakulhatott ki bennem villanásnyi ismeret róluk- már a megmaradt szépszámú fénykép és egyéb dokumentum mellett. Ezen a családi képen a dédnagypapa még csizmás, a többiek, a gyerekei már polgári, illetve hadnagyi szerelésben: róluk szól ez a történet.

 

A két ülő alak a dédapám és a nagyapám. A szépen kidekorált sudár katona pedig amúgy egy szeminarista kispap, Ervin. Mellette a legfiatalabb gyerek, aki tényleg a legkisebb is volt a nyolc élő fiútestvér között- ő József. Testvéreik közül igazoltan hiányzik még három Máhig, vagyis Károly, Henrik, Mihály- akik időben (mármint a világégés elől időben) átigazoltak a Nagy Vízen túlra, valamint Antal, aki viszont a Nagy Háborúban elesett, és Ignác, aki ferences rendi minorita szerzetes, a felvétel készültekor már valószínűleg a Kézdivásárhelyet lerohanó román katonaság foglya, pontosabban túsza, vagy éppen útban van a fogolytábor felé, két évnyi internálásra a régi Romániába. Hát nagyjából ez az én közvetlen családom anyai ágon.

Anyám legendáriuma

Bemutatandó a déd-és nagyszülői házat- az ő emlékezetét veszem kölcsön. Kevés van ilyenből, de talán az a legjobb, ami kicsi lány korában az Anna napi búcsúkor történt, valamikor a húszas évek elején. A nagypapa bankót adott unokájának a sátorsor végigkóstolására, amit Nusika lelkesen igyekezett is teljesíteni és legnagyobb csodálkozására a sor végén mégis maradt pénz a kezében. Ekkor érkezett száguldva az adományozó: tévedésből nagy címletű pénzt adott- mármint a kisgyerek igényeihez nagyot. „A Ponciusát, a Ponciusát” hajtogatta, anyám szerint ez volt a tőle hallható legnagyobb „káromkodás”-Pilátus nem lett megidézve. 

A tőle maradt emlékeztető még ez a falióra – szokatlan volt ez arrafelé és azidőtájt a faluban – és az a tény is, hogy újságot járatott. Dédnagypám, János, a Kustricz ragadványnevű Máhig 1851 született, 82 évet élt. Egy lányt– és nyolc fiúgyereket nevelt fel. Az első felesége és egy éves leánya meghaltak, a második feleség, Krázi Katalin (1859-1909) egy lánnyal és tíz fiúval ajándékozta meg. Két fiút, Gergelyt és Viktort még csecsemőként elvesztettek.

Elsőként nagyapám egyik testvérének az életútját próbálom most rekonstruálni az utána maradt és megőrzött dokumentumok segítségével. Ervin a katonazubbony magas gallérját kolláréra cserélte amint lehetett, tehát katolikus pap lett: igazi vidéki plébános, bárhová is irányította őt hivatása. Erről később majd részletesen – de álljon itt egy fotó arról, mit őrzött meg Mária nagynéném tőle.

Ervin, aki Ervinus

 

Az ember nem a természetben él, hanem a történelemben.
(Borisz Paszternak)

Ervin, aki Evelinus

Máhig Evelinus, nat. 6. Jan. 1897. in Béb (Com. Veszprém), gymn. 1908-16. in Lugos, Pancsova et Colocae, theol. 1918-21. Colocae, ord. 12. Jun. 1921. Colocae, coop. in Dunapataj, 1923. in Nemesnádudvar, 1924. in Hajós, 1926-35. catech. in praepar. civ. Baja, 1926. coop. in Baja Sz. József, 1927. in Baja Sz. Szív, 1930. in Baja-Belváros, 1931. coop. ad SS. Cor. Jesu, 1932. vic. subst. et 1935. parochus in. Baja Sz. Szív, 1938. parochus in Rém, 1942. par. consult., 1945. notar. distr. (Schem. 1950)
Máhig Ervin (Béb, Veszprém m. 1897. jan. 6. – Székesfehérvár, 1970. febr. 10.) 1929-1970, 0,03 ifm /Inf. 1929. /Amerikai utazás 1924. (A toledói érsek alkalmazná 3 évre, de nem engedik el.) Papi nyugdíj 1968-69. /Végr. 1958. /Obitus /Massa (Personalia-2002)
MÁHIG Evelinus káplán Dunapatajon 1923. 181 (Történeti Sematizmus-2002)
Máhig Ervin proszinodális bíró 1957, nyugállomány 1969, ny. rémi plébános a székesfehérvári Papi Otthonban elhunyt 1970. febr. 10. (Kronológia-2009)

Ez az összefoglaló civileknek bizony eléggé rejtvényszerű a nagyapa testvéréről, de megpróbálom kibontani. Az én gyerekkori emlékeimben nekem ő nagyon magas volt, kicsit féltem is tőle. Ha meglátogatott minket, anyám gyorsított eljárásban lakktalanította a körmeit, egy pici, tütüs balerinát ábrázoló szobrocskánk pedig a nappaliból bekerült a szekrény mélyére. Amikor már felnőttként rákérdeztem a szigorúság fokára, anyám csak mosolygott, nem szólt semmit, pedig elég éles nyelve-és jó megfigyelőképessége volt egyébként. Arról nem is beszélve, hogy mint kiderült, ifjú lázadóként bizony nem csókolt kezet a püspöknek- cserébe viszont nemsokára már meg is kapta a „klerikális-reakciós” címkét.

Az ifjú Ervin

Pancsova, 1910: Máhig Ervin a Pápa közeli Bébről Pancsovára került diáknak. Először értetlenül álltam a dolog előtt: miért is kell több mint 500 kilométeres távolságra menni szülőhelyétől- aztán arra gondoltam, hogy a képlet talán megoldható azzal, hogy a testvére Ignác éppen ott volt plébános Bevillant egy levélrészlet is, amiben Ignác halálhírét közölte: ”Hát elment a kedves testvér, aki anyánk korai halála óta igyekezett pótolni őt”. A 13 éves diák egyébként ezután felnőttként nem felejtkezhetett el a könyv öröméről, hiszen számtalan állomáshelyén bukkan fel neve, már a könyveket adományozók között, például 1926-ban, a bajai tanítóképezde támogatói között.

Katonásdi

Vissza az ifjúkorba: ezután jeles érettségi Kalocsán, majd behívó, katonai kiképzés, aztán irány valamelyik frontvonal. Előzménye: úgy látszik, az illetékesek sajnos jónak látták őt ebben az iskolai darabban.

Szépírókörben

Jeleskedett az önképzőkörben is: érdemkönyv a jutalma. Az már sajnos örökre titok marad, hol találkozott a gimnazista egy szénégetővel, vagy annak leányával, talán Béb felett, a Bakonyban, de Kalocsáról biztosan nem tudom, épültek-e ott boksák. A fő-fő kitüntetettek között pedig még egy ismerősre akadtam: Popovics Döme nevével a sorsa miatt már találkoztam. Miután 1949-ben nem volt hajlandó lemondani görögkatolikus hitéről és áttérni az ortodoxra, ”jutalma” 25 év munkatábor, öt év jogfosztás és teljes vagyonelkobzás. Szibériában, az Angara vidékén raboskodott, 1956-ban térhetett onnan vissza. (Magyar Katolikus Lexikon). De maradjunk még a szép emlékeknél.

Hadiérett jelesen

Érseki Főgimnasium Kalocsa 1915

Érseki Főgimnasium Kalocsa 1916

Minden fronton

Tizedesként indult, hadnagyként kérte és kapta vissza őt az egyház. Kitüntetései közül a Károly Csapatkereszt volt az, amit felismertem a családi fényképen: frontharcosoknak adták, akik legalább 12 heti frontszolgálatot teljesítettek. Máhig Ervin 36 hónapot szolgált. Megkapta még a kisezüstöt és a bronz vitézségi érmet. /Forrás: Halasi Lapok 1921.06.18./

Miután elengedte a hadsereg, 1921-ben pappá szentelték Kalocsán.

„Mindig tartsd meg az ártatlanság ruháját, viseld a Paradicsom küszöbéig”

„Magam 1924-ben, mint tízéves gyerek találkoztam először Máhig káplán úrral, mikor első beosztása után Dunapatajról Hajósra helyezték. Első dolga volt, hogy megszervezte a Szívgárdát és megtanította a falusi gyerekeket is ministrálni – addig a ministrálás a Haynald árvaház növendékeinek a privilégiuma volt. Szívgárda-gyűlések, iII. vasárnapi litániák után elvitt bennünket a templom mögötti erdő szélére játszani, és maga is velünk játszott. Hogy ilyen szeretettel foglalkozott a gyerekekkel, ezzel nyerte meg elsősorban a szülők, de lassan az egész falu bizalmát is. Az addig nagyobbrészt üres templom kezdett lassan-lassan megtelni. Mikor jó húsz évvel később utoljára jártam otthon, a hívek még mindig őreá emlékeztek, mint a legjobb papra, és őt szerették volna plébánosnak.”

Káplánkodott Hajóson, plébános Nádudvaron. Érdekes módon egy korabeli pesti lapban bukkantam erre a címes hírre. (Úgy látszik, akkor még érdekesek voltak a vidéki történések a fővárosi lapoknak.)

Vendégszereplés: Mohácsi Hírlap 1924

Testvérlátogatóban Amerikában

1926-ban Észak-Amerikában testvérei- Károly és Henrik között. Talán ekkor kerülhetett szóba, hogy esetleg az Ohio állambeli Toledóban töltsön 3 évet- ezt kérte ugyanis az ottani érsek. Ez a Toledo volt az akkori és ottani magyar katolikusok legnagyobb központja. Nem maradhatott.

A topmenedzser

„Három évvel később,1927-ben, talán éppen a velünk való eredményes foglalkozása következményeképpen az érsek a bajai állami Tanítóképző hittanárává nevezte ki. Azok közül a tanítók közül, akiket nevelt, nem egy országos viszonylatban is a katolikus közélet vezető egyéniségévé vált. Ugyanabban az időben vette át a bajai úrinők Mária-kongregációjának vezetését is. Mire1933 körül elkészült a gyönyörű nagy Baja-kiscsávolyi Jézus Szíve-templom és az óriási plébánia, az építésre felvett kölcsön szanálására őt nevezték ki plébánosnak.”

„A kölcsön kifizetésének súlyos terhe mellett állandóan látogatták közel nyolcezer hívős plébániáját; mire kifizette az adósságokat, addigra a templomot is megtöltötte hívekkel.

Nyugodtan számíthatott volna valamivel nyugodtabb és jól megérdemelt könnyebb életre. Helyette jelentkezett Zichy Gyula érseknél, hogy mentse fel a nagy plébánia vezetése alól és helyezze a Bajától nem távoli, de teljesen eldugott kis rémi plébániára. Egészen élete végéig, ill. halála előtt egy évig. vagyis huszonhét éven keresztül maradt rémi plébános. Közben hiába kínálta fel neki az érsek a hajósi plébániát, ahol annyira szerették, később a bajai belvárosi plébániát, amely az egyházmegye legelőkelőbb helyének számított: nem fogadta el. Érvelése: a kis rémi plébánia minden hívét személyesen tudja gondozni, ugyanezt a felelősséget nagy plébánián nem tudná vállalni.”

Az aláíró

 

Úgy néz  ki, hogy nem volt híján szociális érzéknek, hiszen ő is aláírta ezt a segélykiáltást 1932-ben. A megjelenés ténye mellett számomra különösen figyelemfelkeltő volt, hogy megoldásokat is javasoltak az aláírók, mi több, „a rádió útján felkérik az összes magyarországi esperesi kerületeket, hogy hasonló kérelemmel forduljanak a püspöki karhoz.”

Délvidéki állomások

A hátoldalon „Szobám Aradon 1930” Csak épp a hivatalosan felsorolt állomáshelyek között nem található Arad. Nem hinném, hogy valami rövid helyszín lett volna, hiszen szemmel láthatóan jól berendezkedett.  Egyike ez a kikutatásra váró ismeretlennek. Egy másik egyházi iratban ugyanis szerepelnek mindenféle olyan magyar helységnevek, amelyek  akkortájt éppen valamilyen szláv néven futottak. Az egyik ilyen helyről aztán végleg ki is tiltották őt. Indok: nem ottani állampolgár.

A megvalósult álom

Kinevezés Rémre: Magyar Nemzet 1938

 

Rém, Szentolvasó Királynéja plébániatemplom napjainkban

 

„Máhig Ervin plébános ajándéka 1939” így a felirat. Egy éve volt akkor a falu plébánosa

 

Elég gyorsan „cégvezető” lett- egészen 1948-ig. A falusi hitelszövetkezet egyébként 1913-tól  működött, tudomásom szerint eredményesen.

(A kitüntetés fotóját készítette: Duke83)

A Nemzetvédelmi Kereszt alapszabálya kimondta: A Nemzetvédelmi Keresztet Magyarország Főméltóságú Kormányzója a szerzett érdemek méltatására a magyar királyi miniszterelnöknek a minisztertanács hozzájárulásával tett előterjesztésére azoknak adományozza, akik akár a magyarországi kommunizmus súlyos megpróbáltatásainak idejében, akár a hazánktól elszakított és utóbb a Szent Koronához visszatért területeken az idegen megszállás nehéz évei alatt törhetetlen magyar hittel küzdöttek a hazánkat megcsonkító és a magyar nemzet gyengítésére törekvő erőkkel szemben s a magyarság és Magyarország fennmaradása érdekében életük kockáztatásával önfeláldozó magatartást tanúsítottak. (Wikipédia)

A kitüntetést 1944-ben kapta.

1947 – Lelki megújulás: a Boldogasszony éve
október 28. Személyi változások. Máhig Ervin rémi plébános a bácsbokodi kerület jegyzője és helyettes esperese lett. Dr. Belon Gellért sükösdi plébános pedig a hajósi kerület helyettes esperese és jegyzője lett. (5315/47. Körl.)
Ezek már vészterhes idők voltak. Csak érdekességképpen: Dr. Belon Gellértről ezt tartotta fontosnak a Wikipédia: „Kérlelhetetlen elvhűsége miatt lelkipásztori tevékenységét a kommunista hatalom többször is gátolta. Írásait közel egy évtizeden át (az 1960-as években) a katolikus sajtó sem közölhette, tervezett lelkigyakorlatait, ha tudomást szereztek róla, a hatóságok gyakran megakadályozták általában a szervezők, szerkesztők megfenyegetésével.”

 

A szabotáló kulák

(Bács Kiskun megyei Népújság 1950.06.)

Árnyas fák között robog be a kocsi Rémre. Ápolt, gondozott utcáin alig akad járókelő. Mindenki künn van a határban. Folyik az aratás, a szőlőpermetezés. Viszmeg József is kifelé tart. Kapa van a vállán. Szapora léptekkel igyekszik, miközben a beszélgetés  ráterelődik az idei terméseredményekre.

A kulákok  „szaktanácsai”

– Átlagban a tavalyinak a kétszerese lesz, mondja jól megfontolva szavait, – de a Kiliánékat nem tudjuk beérni.

A termelőszövetkezeti csoportot hívják így. Ötszáz holdon folytat nagyüzemi gazdálkodást, melyből 63 hold a szőlő.

– De tudja, – folytatja Viszmeg József, – mióta jó termésre van kilátás, a klerikális reakció és a kulákok az eddigieknél meg körmönfontabban, még ravaszabb eszközökkel igyekeznek dolgozó parasztságunkat gátolni, megakasztani a munkájában. A leghazugabb hírveréssel és „szaktanácsaikkal“ akarják helytelen irányba vinni a dolgozó népet.

Nem sokat kell itt beszélgetni a faluban, hogy hamarosan meg ne tudja az ember, mik is azok a „szaktanácsok”. Nem kell végrehajtani a minisztertanács határozatait a növényápolás fokozásáról, mert a sokat kapált földben minden elfonnyad. Akkor jó a termés, ha a kalászból a szem kezd kiperegni. Közös szérűre sincs semmi szükség. Jobb az udvarokban folyó cséplés. Kevesebb a munka vele. Ezek a „szaktanácsok”.

Az „agytröszt”

A plébánián van a zavartkeltő hírek „agytrösztje”. Máhig Ervin, a 40 holdas kulák-plébános a kitalálója, szervezője ezeknek és uszályosai, hűséges fegyvertársai, a kulákok, – akikből jócskán akad a faluban, – teregetik, szélesítik, hogy minden fülbe eljusson. Míg a dolgozók békealáirásukkal hitet tettek a béke mellett, Máhig Ervin kimutatta a foga „fehérét”. Nem írta nevét az ívre.

Békét prédikál, háborúra izgat. Ezt mondják a dolgozók a faluban. Nem is hallgatnak rá, mióta nyíltan feltárta, hogy a dolgozó nép boldog jövője ellen tör. De a pap nem nyugszik. Kalocsához fordult, adjanak segítséget a számára, mert a dolgozó nép – és ez fáj neki, hogy a pártonkívüliek is, – a Párt fele fordultak. Látják, hogy a Párt, a munkásosztály élcsapata, felemelkedésüket, javukat akarja. Irányt és utat mulat számukra életszínvonal emelésükhöz, boldogabb és szebb életükhöz. Kalocsa küldött is segítséget. Egyszeriben megtelt a plébánia. A plébánoson és a káplánon kívül ott van már egy szerzetes és két apáca. A napokban érkezett világi ruhában a harmadik apáca is. Együttesen igyekeznek most a népi demokráciát rágalmazni, befeketíteni. Az elmúlt vasárnap a szerzetes ilyenekről beszélt a templom szószékről: – Minek a sok gép. Minek a traktor. A technikával már elsötétítik a napot is.

A kulákok mind a plébánia felé kacsintgatnak. Onnan várják a „jó híreket”. A tennivalókat. Mauthner Ferenc volt kántor, jelenleg még tanító, a kulákok fő csahosa. Nincs kevesebb földje, mint 66 hold. Valamikor nemcsak a földjén zsákmányolta ki a dolgozókat, de cséplőgépei mellett is meglopta, megcsalta őket. A felszabadulás után kezébe kaparintotta a hatalmat. Kiskirály volt. A dolgozók ébersége verte ki hatalmából. Méltó társa Kancsar Márton, a „leggazdagabb kulák”. 71 hold földjén híven teljesíti a klerikális reakció szabotázsra uszító felhívásait. Késlelteti a növényápolási munkálatokat. Gaz és gyom az egész földje. Néha nekilát, hogy valamit el is végezzen. De akkor is a fülébe cseng az ájtatos apácák kenetteljes hangja; – csak úgy tessék-lássék. Komáromi János, a 176 holdas kulák vonakodik aratási szerződést kötni. Minek? Megmondotta a pap, az aratást az égiek adták, annyi pereg ki belőle, amennyi épen szükséges. A madaraknak is kell élelem. – Vagy Brecska Janos 47 holdas kulák, akinek szeszfőzdéje is van. Nem köt ő sem aratási szerződést. Inkább azon van, hogy szeszfőzdéjéből az utcára eregesse a szennyvizet. Hadd fertőzze jól meg a levegőt. A cefrét nyitott udvarán tárolja. „Akinek nem tetszik a szaga, le is út, fel is út — mondja pimaszul.

Még van vagy 30 belőlük a faluban. Brecska János 117 holdas kulák is azon van, minél kevesebb legyen a termés, hadd jusson kevesebb kenyér a dolgozóknak. Több a vadrepce a földjén, mint a rozs- és a búzavetés.

Most legújabban a kulákok azt a rémhírt terjesztik, hogy összeszedik a 6-14 éves gyerekeket és elviszik.

Bácsborsodon már össze is írják őket. Egyet sem hagynak ki belőlük. Vancsura Györgyné temetésén mondotta Viszmeg Jánosné. Neki pedig kell tudnia, hiszen onnan jött es a saját szemeivel győződött meg róla. Belekapaszkodott a klerikális reakció is a rémhírbe. Míg aztán ki nem derült, hogy Bácsborsodon valóban összeírják a 6-14 eves gyerekeket, de iskoláztatásuk végett.

A klerikális reakció és a kulákok mit sem törődnek az igazsággal.

Tovább terjesztik a hírt, meg a tanyákra is szerteviszik, hátha sikerül így ártani az aratási és cséplési munkálatokban elfoglalt dolgozó nép soraiban. A falu dolgozó parasztsága azonban már nem ül fel híreiknek. Világosan lája céljaikat, amit ravaszkodásukkal, aljas mesterkedéseikkel el akarnak érni. Makra József kisparaszt rájött már, mit is akarnak igazából: – a régi kizsákmányolást. Azt, hogy a községben újra az ő kezükbe jusson a hatalom. Azt mondjak, mit akarnak ezek a rongyosok? Miattuk rongyolódtunk le, mert azt a keveset, amit a napszámért fizettek, meg azt is ellopták nagyrészt tőlünk, egy eltörött kapanyél, vagy egy elvesztett ostorfa fejében. Csak hadd beszéljenek. A mi jövő utunkat megmutatta Rákosi elvtárs. Mi őt követjük. Kovács József is rájött a maga tapasztalatából, hogy ne higyjen a kuláknak.

– Itt van a három Vancsura. Csak úgy a csúfnevükön tudom felsorolni őket. A Kapanyak, a Csendes és a Marton. A legszegényebb is 30 holdas közülük. Ezek voltak csak a kizsákmányolók. Értettek, mint kell kihasználni a szegény ember helyzetét. Nyolcvan fillérre alkudtak ki a napszámot és amikor fizetésre került a sor, 60 fillérrel fizettek. Ha valaki szót emelt, mindjárt kezükben volt a villa.

A pap az ifjúság felé fordul

Máhig Ervin bosszankodva látja, hogy a nép napról napra öntudatosabb. Munkával és eredményeinek további fokozásával felel a rémhírterjesztésekre, a klerikális reakció és a vele szoros szövetségben rombolni akaró kulákokkal szemben. – Feneketlen dühével az ifjúságra vetette rá magát. Magához rendeli az Eposz ifjakat és soraikban igyekszik romboló munkáját érvényre juttatni. A Párt és az Eposz vezetősége későn ismerte fel a pap munkájának eredményeit. Csak mikor június 17-ra a DISZ kongresszusra történő munkafelajánlások során az ifjúság soraiból öten tettek a nap tiszteletére felajánlást, csak akkor vették észre a klerikális reakció romboló munkájának eredményeit. A felvilágosító munka azonban már itt is megmutatta erejét. Az ifjúság előtt is világos lett. mire törekszik a klerikális reakció és milyen galád célokra akarta felhasználni őket. Hátat fordítottak megrontóiknak. Most pedig az aratásban és a cséplésben igyekeznek bebizonyítani, hogy ők is építői a falun a szocializmusnak, gondtalan jövőjük biztos zálogának.

aö(aláírás)

Eddig a cikk. Első olvasásra nem tudtam, sírjak vagy nevessek. Aztán a sok évtizednyi újságírói gyakorlat segített megvilágosodni: a szerző nem is járt Rémen. Kapott egy feladatot, amit el is végzett a többi lapban is használt panelszövegek segítségével „dolgozó nép”, „békeharc”’, „Párt”, „munkásosztály élcsapata”. A legtragikomikusabb volt az a rész, amikor „Kalocsa is küldött segítséget”. Ugyanis nem a püspökség, hanem az ÁVÓ küldte ezeket a szegényeket. A szerzetes Máhig Ervin testvére, Máhig Ignác Berárd, aki minorita rendi pap volt, életútját fentebb taglaltam. Akárcsak az apácáknak, neki sem volt már fedél a feje felett, hiszen az adott időben éppen kilakoltatták, felszámolták, szétzavarták a magyarországi szerzetesrendeket.

Családi kör

Családi fotó: unokahúgunk esküvőjének emléke. Kétnyelvű szertartás volt: a vőlegény az NDK-ból érkezett. A menyasszony mellet az NSZK-ból jött örömszülők, és amúgy lengyel származásúnak vallották magukat. Ezek ilyen idők voltak.  A helyszín is illett az eseményhez: a pestszentlőrinci templom egyik színes ólomüveg ablakát – rajta Szt. János evangelista – adományozta felirata szerint Máhig János, a nagyapám és felesége.

Végjáték

 

Az egyetlen civil az utolsó, itthon élő testvér, József

 

Megadták a módját a helyiek, de az egyházmegye is. Kis faluk plébánosait nem az érsek szokta akármi jubileum alkalmával búcsúztatni. Ugyan évfordulós megemlékezésként volt meghirdetve, de a beszédekből egyértelműen átsüt a végső búcsúzás, méghozzá a fájdalmas búcsúzás érzülete.

Itt már nagyon beteg lehetett, az a lehajtott fej…

 

Hír az Új Ember utolsó oldalán

„ Plébániáján valóban mindenkit személyesen ismert és tartott számon. Ha valaki vasárnap nem volt szentmisén, hét elején meglátogatta, nem beteg-e. Mindennap végigjárta a falu egy-két utcáját: akivel találkozott, mindenkihez volt egy jó szava – érdeklődő, dicsérő, figyelmeztető; kinek mire volt szüksége. A jó Isten a megmondhatója, hány szegénysorsú diákot segített titokban, hogy felsőbb tanulmányokat végezzen és a napszámos vagy proletár sorból kikerüljön. Sohasem volt más ambíciója, minthogy jó falusi plébános legyen.”

„Élete utolsó éveiben nagyon sokat szenvedett. Szeretett volna nyugalomba vonulni, de utód hiánya miatt nem lehetett. Mire mégis rákerült a sor, hogy a székesfehérvári otthonba kerüljön, már annyira beteg volt, hogy csak a beteg teremben talált helyet. A Jóisten kegyelméből néhány hónappal halála előtt még egyszer meglátogathattam. Egy lelkigyakorlattal ért fel látni az Úr akaratán megnyugvó türelmes szenvedését. Utolsó pillanatig reménykedve szeretett volna legalább még egyszer misézni. Jan.4-én kaptam utolsó levelét: én sajnos nem jól vagyok. December 8-án miséztem utoljára. Igen gyenge vagyok; csak rövid időre tudok felkelni. De remélem, hogy majd újból tudok misézni. A következő levelet már a szomszéd szobában lakó Szommer Károly plébános úr írta: Értesítem, hogy Máhig Ervin testvérünk febr.10-én, du. 4 óra10 perckor elhunyt. Halála nem szomorúság: hősies szenvedés után csendben, megbékélten ment haza a Jóistenhez.”

Az idézetek Forró Ferenc Kínából hazatért misszionárius méltatásából származnak.

Halála után valamikor a rémi hívek kiegészítették a plébánián meghalt bátyja sírkövét- ez olyan „nem felejtünk”

Flectamus genua, azaz hajtsunk térdet

 

 

„A bejegyzés tartalmának idézése a szerző engedélyéhez kötött, a fotók saját tulajdonomat képezik, kivéve a kiscsávolyi és a rémi templom képe.
Idézetek: Arcanum, Magyar Katolikus Lexikon.”