Mária és a nagy család

Gárdonyi Géza egyik visszaemlékezésében írja:

„Voltaképpen minden embernek meg kellene írni a maga életét. Mert nincs érdektelen élet, és nincs haszontalan életírás. Minden életnek megvannak a maga nagy tanulságai, mint persze ahogy a leghitványabb gabonakévéből is pereg egy halom szem. Az már aztán mindegy, hogy hogyan van megoldva a kéve, gép pörgeti -e ki a szemet, vagy csép, vagy ló tapossa ki; fő az, hogy: van. Amire az ember emlékszik, az ránézve a jellemző; az a tükör, amely az ő arcát s arca mögött az eget és a földet mutatja. Amire az ember emlékszik, azok az események, azok a hatások, amelyekben lelke kifejlődött.”

MÉG NAGY CSALÁD

Az általam eddig megismert családtörténelem egymástól eléggé távol eső két kis falut kötött össze. Az egyik a Pápa közeli Béb, a másik a Soprontól nem messze lévő Nagyczenk. Ami pedig szárba szökkentette ezt a családfát, az maga a történelem, hiszen anyai ágról nagyapám és nagyanyám az akkor már robbanásszerűen fejlődő Pest-Budán találtak egymásra, méghozzá Óbudán.

Mivel mindenféle iskoláimban csak a szörnyű magyarországi zsellérsors volt kötelezően olvasható, hallható, így kissé félve merem leírni, hogy az én anyai nagyapám ősei ezt úgy tűnik- valahogy elkerülték. A társadalomtudományban járatlanok lévén, így valamikor 1700-as években Németországból érkezve és Bében letelepedve –pontosabban letelepítve –egyszerűen nekiálltak amihez igen értettek, vagyis dolgozni, mert megműveletlen föld az volt bőven. Az első feljegyzett ős, bizonyos Máhig Simon az Eszterházy hercegtől bérelt földön gazdálkodva lépett tovább és eddig még felderítetlen nevű testvérével együtt a környéken igencsak elterjesztették ezt a szokatlan nevet.

Simon egyenesági leszármazottjai, vagyis az én felmenőim között volt katolikus két pap, nem is akármilyenek. Életük, sorsuk fentebb már olvasható. Volt aztán egy kántortanító: róla azt jegyezték fel, hogy működése helyszínén, Ajkarendeken ő kezdte el magyarra tanítani az eredetileg – és még mindig – német anyanyelvű nebulókat. Három további testvér úgy 1900 körül elhajózott Amerikába, közülük az egyik igencsak kiemelkedett a szolid polgári karriert befutó vendéglátós, benzinkutas, stb. testvérei közül. Róluk később.

Ez a kés valahogy átúszta az óceánt: márkája szerint az akkori idők vendéglátóipari beszállítójának gyártmánya volt az USA-ban

A tengerentúli rokonok történeteit a neten fellelt amerikai unokatestvéreim segítettek kikerekíteni-  megérnek egy külön fejezetet. Sorsuk ismerete ha nem is másra, de arra alkalmas, hogy érzékelhető legyen: egy családban hányféle indíttatás rejtőzhet.

Nézzük most édesanyám családfáját. Az első, általunk felderített és beazonosított anyai ős bizonyos Parrag Mihály. Gyerekeinek születési idejéből hozzávetőlegesen kiszámolva az ő világra jötte 1750 körül lehetett, helye pedig Nagyczenk. Őt még két generációval további Mihályok követték, az utolsó volt dédnagyanyám apja, akinek további nyolc testvére volt. Anyámat 1990 körül megkértem, vesse papírra, amit az ő felmenőiről tud. Megtette, a végére azt írta: most már folytassátok ti!

Nagyanyám anyját Kalmár Évának hívták, Parrag József nevű férfihoz ment feleségül. Sok gyermekük volt. Ha nem is kronológiai sorrendben, próbálom, hogy amit róluk tudok, leírjam. Öt lány és négy fiú született házasságukból. Mind igen szépek voltak, talán a legszebb nagyanyám volt (született 1856), göndör, fekete hajjal, égszínkék szemekkel, sudár termettel. János fiuk sohasem nősült meg, kinn élt egy nagy pusztán, a csúfneve-beceneve a „ szenyeli gróf ” volt. Úgy tudom, nagy birkatenyészete volt. A másik fiuk, György, igen mutatós ember volt. Ő megnősült, házassága nem volt jó. Egy fiuk született. Víg kedélyű, társaságkedvelő ember volt, az asszony épp az ellenkezője. Egy reggel holtan találták házuk udvarán, golyóval a szívében. Az anya és a fia Grácba költözött a gyilkossági ügy lezárása után, többet senki sem hallott róluk. A lányok közül Franciska Pestre jött férjhez Kollár Jánoshoz, aki a Postatakarék Hold utcai épületében dolgozott. Fáni néni igen szigorú, erélyes asszony volt. Egyetlen gyermekük, József korai halála is talán hozzájárult ehhez!

A két Franciska

Másodikos gimnazista korában, agyhártyagyulladásban halt meg. Fáni néni sokkal később testvérének a lányát örökbe fogadta, aki szintén Franciska volt, és a néni keresztgyereke. Ez a lány Dusnoki Józsefhez ment feleségül, két fiuk született, Ottó és József. A családból már senki sem él. Mária nevű lány szintén Pestre jött férjhez Auer Józsefhez. Egy fiuk volt, József, aki jogot végzett és elvette egy másik nagynéni ( Júlia ) unokáját, Dusnoki Magdát. Ők a háború alatt külföldre menekültek kisfiúkkal, majd később Amerikában telepedtek meg. A fiú orvos lett. Dódi ( Auer József ) pár éve hogy meghalt. Magda fia és családja most is kinn él. Teréz nevű leányuk Fábián Sándorhoz ment feleségül, egy fiuk volt Sándor, aki Pestre ill. Kelenföldre nősült, négy gyermekük született. Tudomásom szerint már senki sem él közülük. Júlia nevű lányuk Meszner Józsefhez ment férjhez. Óbudán laktak, a férj szintén a Postatakaréknál dolgozott a Hold utcában. Két leánygyermekük volt, Róza és Mária. Róza Dr. Dusnoki Imréhez ment feleségül, sokat volt beteg. Az idegklinikán kezelték. Két leányuk Magdolna akiről már írtam és Emma hol itthon, hol külföldön zárdában nevelkedett anyjuk betegsége miatt. Apjuk, Dr. Dusnoki Imre a Déli-Vasúttársaságnál ügyészi hivatalt töltött be és ügyvédi irodája is volt. Emma orvosnő lett. Férjhez ment Keresztfalvi Gyulához. Az ő gyermekük Emőke. Másik leányuk Mária. Ő Kárpáti Frigyeshez ment férjhez. Férje a háború előtti időben belügyi tanácsos volt. Háború alatt menekülnie kellett a minisztériummal. Elbeszélésük szerint ők vitték az aranyrudakat a belügyből amit becsületesen haza is hoztak. A haza hálás is volt nekik: vagyonelkobzás, börtön, kitelepítés, mindent megkaptak, ami akkor divat volt! Egy fiuk volt, Frigyes, aki az esztergomi ferences gimnáziumba járt. Nagyon szomorú sorsuk volt, nagy szegénységben haltak meg. Fiuk a kitelepítés alatt megnősült, báró Rakovszky Líviát vette el. Három gyermekük, két fiú és egy kislány született. Frigyest édesanyjával együtt temettük. Édesapja korábban halt meg infarktusban.

/Részlet az 1995-ben lezárt visszaemlékezésből/

Gyöngyös, Korona, Mária néni

Sík Sándor

Élő hitemmel vagyok én szabad.

Mankó helyett kötöttem szárnyakat.

Ami akad a földön emberi,

Gazdag szívem testvérnek ismeri.

És ami túl az emberkörökön,

A végtelenség: ígért örököm.

És mikor üt a boldogságos óra,

Hogy befogadjon koporsóm gubója:

Hitem gyertyája utolsót remeg,

És Istennek ajánlom lelkemet.

(részlet)

Öt évesen a vizes Baja után a hegyes Gyöngyös lett a városom: megannyi élmény forrása és színtere, három általános iskolával abszolválva. Oka akkor ennek éppen nem az én magaviseletem volt: inkább szüleimé. Nyolcévi ottélésünk alatt az ötvenes évek közepétől kezdve a város majd minden szögletében laktunk, minden égtáján, a Nyolcvanastól (lakótelep) a családi házig, „belvárosi” lakásig. Hosszú ideig én voltam a város legmagányosabb gyereke, céltáblája a többieknek, akik rajtam gyakorolták az akkor divatos osztályharcot és ez alatt nem a negyedik cé vasgyűjtő küzdelme értendő a negyedik bé ellen. Aztán egyszer az iskolából hazajövet a megszokott „verjük meg” elmaradt, mert végső elkeseredésemben az ügyeletes bandavezért és ötletadót jó messze ellöktem magamtól. Ez olyan jól sikerült, hogy a többieknek elment a kedve a továbbiakban ettől a programtól. Manapság már értem indítékaikat. Szemmel láthatóan jobban öltözött voltam náluk (ötvenes évek) de jobban táplált is. Szóval más. A keszeg bányászgyerekek ezt csak dagadtságnak értelmezték, de általam megvilágosodtak, én meg megtanultam valamit. Átvettem az uralmat fölöttük.

Nekem, a gyereknek akkor egy biztos pontom volt a Szent Korona ház. Míg a múltjában körülötte minden átneveződött – az utcája is, mert a lenyilazott vértanú szent helyébe Lenin lépett – de a vaskos épülettömb akkor is maradt szinte mindenkinek a „Szentkorona ház”. Mostanra visszakeresztelődött. (A klerikalizmustól sikítva menekülőknek legfeljebb az „Átjáróház”volt, mert azzá tették: akkor látszott nagyon is rajta). 1784-ben Almásy Pál, gyöngyösi nemes, főispán, koronaőr építette a korábbi jezsuita épület felhasználásával. Egyébként a magyar korona sűrű történelmi menekülései alatt valóban itt is többször megpihent, esetünkben leginkább Napóleon miatt. (Az én generációmnak egyébként a házról két képe is van: az egyik a lelakott, a másik, a mostani, szép, a kifényesített.)

Ötvenhatban innen lestük – persze óvatosan – az éjszakai „ruszkik haza” fáklyás tüntetést aztán másnap reggel meg a megjelenő, vagyis szófogadatlan orosz gépesített egységeket

Nekem  a nagynénémet, anyám nővérét jelentette az épület, vagyis a Mária nénit, aki 1938 óta ott lakott. Hogy ő miként keveredett oda Pestről, meg majd utána mi is – arról majd később. A bizonyos biztos pont pedig igencsak szükségeltetett, már csak a sokszori költözés miatt is. Nagynéném varázsáról megjegyzendő, hogy az én gyerekeim is úgy érezték, hogy milyen jó volt ott, nála és vele lenni, pedig az ő életük merően különbözött az én mozgalmas ifjúságomtól.

Anyám családjának a sorsa és (benne az enyém is) elég sajátságosan tekergett az évtizedek alatt. Ennek jónéhány fejezetéről már leginkább csak felnőttként értesültem– például arról, hogy anyai nagyszüleim is laktak ott, sőt életüket is itt fejezték be. De mintha valami kemény családi omerta, vagyis szigorú hallgatás is működött volna ezen a helyen: ha szóba került a nagyapám, akkor terelték a szót. Miután gyerekként is eléggé kutakodó voltam, ezért aztán csak találkoztam a nagynénim szekrényének legeslegalsó fiókjában egy igazi szivartárcával,(ő biztos nem szivarozott) máshol meg máskor egy tapperrel, vagyis itatóssal, aztán egy cédulával, aminek a fejlécén nagyapám neve szerepelt nyomtatva és valamilyen számlának tűnt.

Akkor még túl sok figyelmet nem szenteltem az atyafiságnak: gyerekként ugyanis úgy működtem, hogy nekem szinte egyáltalában nincs rokonságom, se anyai ágon nagyszüleim: nálam ez is elfért a többi, számos különbözőségem között. Viszont helyette ott volt a nagybetűs HÁZ, a Szent korona háza, benne a mindenféle lakóval, izgalmas történéseivel és természetesen Mária nénivel, szekrényei tetején a formákba öntött jókora birsalmasajtokkal és a csodálatos stíriai metéltjével, de legfőképp szótlan szeretetével. Kisebb koromban földszinti lakásának (szobácska) ablakából, mint valami páholyból szemléltem a világ és a Ház eseményeit: hiszen olyan vastag volt ott a hatalmas boltívekkel tagolt épület földszinti fala, hogy a kétszeres üvegezés mellett is elfértem még a párkányon.

A korona ház belül két, nagyon is különálló magassági szintre tagozódott. Ott fenn, az emeleten működött a Felsővárosi plébánia: az udvar felé néző hatalmas teraszát jótékonyan árnyékolta az őserdő sűrűségű vadszőlő. A felsőbb, a magasságos régió lakói voltak az egymást váltó mindenkori plébánosok – és néha a családtagjaik – aztán a káplánok lakhelye, az oldalszárnyon a rendházukból elűzött valamikori apácák. Nekem úgy tanították: megszólításuk „kedves nővér” amit én olyannyira magamévá tettem, hogy amikor hat éves koromban egy jókora időszakot a helyi kórházban töltve az ottani nővéreket is „kedvesnővéreztem”. (Akkor még nem tudtam, de történelmileg volt komoly alapja, hiszen sok apáca szolgált régen a kórházakban. Tudjuk, míg el nem zavarták őket.)  A gyerekosztályon nekünk akkor olyan orosz népmeséket olvasott a nővér, amelyek sötét bányajáratokban játszódtak, különféle manók, sárkányok, torzszülöttek és rémek egyidejű szereplésével. Mit mondjak, máig ható gyermeki élmény volt.

Ne szépítsük a dolgokat: akkortájt a nagybetűs HÁZ igencsak lepusztult volt, legalábbis az alsóbb rétege, mármint építészetileg és szociológiailag egyaránt. A kocsibehajtó mellett volt a teljes lenti világot ellátó nyomóskút. Unokanővérem, – aki pesti gyerekként korábban nyaralt néha ott – mesélte, hogy borzasztó élmény volt a vízhordás, mert rendszeresen egy jelentős patkánypopuláció kísérte élénk figyelemmel az eseményt. Nappal is. Az épülettömb legtávolabbi belsejében volt a fakutricák sora, vagyis a lentieknek való közös-közvécék, hagyományos technikával. Miután az épület alsó részein az ötvenes évek elején időlegesen egy kis nyomda is működött, inasai is ide fáradtak megpihenni, dolgukat elvégezni. Közben szabad folyást engedtek alkotó kedvüknek szabadkézi rajzilag – természetesen szigorúan egy témakörben maradva. A deszka válaszfalak adottságait (úgymint erezet, mintázat és csomók, vagy azok hiánya) kihasználva kreálták meg erősen korhatáros műveiket.

Pezsgő élet, sajátságos élőképek maradtak meg emlékeimben: például első disznóvágási élményem úgy nyolc éves korom körül. Érdekességként megjegyeztem magamnak, milyen szép Omega betűformás sormintát őrzött meg a hatalmas kapuboltozat alatt lakó S.család bejárati ajtója: később megtudtam, hogy asztalpótlóként vették igénybe a hurkaneműek gyártásakor. S.Magda és népes családja lakott ott. Ő abban a kocsmában volt csapos és egyben kidobó, amit az őslakosok csak Gyilkosnak hívták. Nem viccből. Kedves emberként emlékszem rá.

Aztán jövőm szempontjából is tudatformáló megállapításokra tettem szert a nagynénémmel szemben lakó H. család révén. Többször volt ott ugyanis középsúlyos nézeteltérés, már ha ez azt is jelentheti, hogy H. néni szabadtéri szóváltás közben a tátikás kis előkertben egy féltéglával úgy fejbe vágta H. bácsit, hogy ömlött a vér. A dupla ablak pedig csak kevéssé tompította le azt a számomra akkor még sokismeretlenes szóáradatot, amiben H. úr tettei lettek közhírré téve. Most úgy hiszem innen, az átalakított házrészből indul az emeleti múzeum csodás kincseihez a lift.

A helyszín napjainkban: a jobboldali földszinti ablak volt a megfigyelőállás

De kanyarodjunk csak vissza a kezdetekhez: Kiss Anna (született 1884) és Máhig János (született 1883) találkozásához. A családi legendáriumban erről (mint annyi minden másról) sincs semmi. Érdekesség talán inkább az lehetne, mi vonzhatta őket egymáshoz. A nagyapám esetében egyértelmű, hiszen kiszemeltje bájos arcú, csinos alakú, komolynak kinéző ifjú hölgy volt, míg ő külső jegyekben csak annyit tudott felmutatni, hogy szépen pödrött a bajusza és egyik lábára igencsak sántíthatott. (A róla készült képek arról árulkodnak, hogy a régi fotográfusok ügyes beállításokkal álcázták ezt. Egy hivatalos leírásból tudtam csak meg ezt a testi hibát, de ne szaladjunk ennyire előre.) Viszont a megmaradt iratokból egy igencsak határozott, karakán személyiség képe kezdett kirajzolódni. Talán az alábbi emléklap tartalma megerősítheti ezt. Vélhetőleg barátai, vagyis cimborái valahol az 1900-as évek kezdete táján készíthették a mókás „tudósítást”.

Mégis mozog a föld!

Mint a „Filoxera” az ó-budai kapások, kubikosok, ószeresek, hegycsuszam- és természetvizsgálók társadalmi közlönye írja, kedélyes utazásban volt része a múlt hét egyik éjszakáján Gitárvölgyi Alfréd jeles csengő-érczhang, világhírű, nagynevű csuszpeiz énekesünknek, aki három primadonna társságában hazafelé tartott a közúti villamos egyik kocsiján. A villamos kalauz annak rendje és módja szerint jegyváltásra szólította fel Gitárvölgyi úrat, mire ő azt felelte, hogy ”Szabadjegy!” A kalauz követelte a szabadjegy előmutatását, mire Gitárvölgyi úr „Erőszakos, tolakodó paraszt”-nak nevezte a kalauzt. Ezen sértő kifejezés annyira indulatba ejtette szintén azon a villamoson utazó Máhik János angol női szabót, bárány türelme daczára, hogy ugyancsak legyezte hetvenkedő Gitárvölgyi úr ábrázatjáról a szunyogokat. S végül a kalauz és ellenőr Máhik főrendedző úr személyes vezetésével darabonként expediálta le a villamosról a világhírű quartettet. Képünk azt a jelenetet ábrázolja, amint terítékre kerül a szinész-társaság.

A „Filoxera” kiadóhivatala

 

 

Sántaság ide vagy oda, 1909 január 31-én egybekeltek, egy visszaemlékező szerint a Bazilika adott helyszínt  az eseménynek-de erről még nincs hiteles információm: ha igaz, igencsak  megadták a módját. Első közös otthonuk a Ferenc József rakpart 12-ben volt. Itt működött a szabóság is- vélhetőleg jól, mert újsághirdetéssel ide kerestek kisegítő munkaerőt is. Vagyis anyai nagyapám női szabómester volt.

A gyermekáldás szinte pontosan egy évre rá 1910-ben érkezett, de fájdalmasra sikeredett: az ikerpár újszülöttek egyike már világra jötte után meghalt. Ő volt Katalin, Mária pedig a túlélő: 1997-ben költözött el e világról. Két emberre való baj, betegség és sorscsapás is sújtotta a tényleg negyven kiló körüli nőt, de ő mindegyiken túlemelkedett. Ki merem mondani: megvalósította az indító Sík Sándor versidézet minden sorát. Amúgy legkedvesebb költője volt.

Ő volt az én nagynéném, és minden más közeli rokon helyett a legszeretőbb ember.